A magyar teakultúra:

A 19. század végére a tea a mindennapok itala lett a hazai háztartások legtöbbjében, javaslom, tekintsük át, mik voltak a teázás magyar velejárói.

A század végén a magyar asszonyok életének szerves részévé vált az ötórai teázás, amelyre az akkori divat szerint a heti egy vagy két fogadónap (a háziasszony által megjelölt nap, amelyen otthon tartózkodott, és vendégeit várta) keretében került sor. A teadélutánok célja, csakúgy, mint külföldön, hazánkban is a kötetlen beszélgetés, csevegés, s nem utolsó sorban a „magamutogatás" volt. A szalonok a háziasszonyok kényelme szerint voltak berendezve, elhalmozva díszpárnákkal, szobrocskákkal, apró asztalkákkal, vitrinekkel, bennük hivalkodó üvegtárgyakkal. Rengeteg hímzés egészítette ki a berendezést, nem hiányozhattak a kézzel készített teáskanna-melegentartók, teababák sem. A teát délután négy és hat óra között szolgálták fel, bővítve a kínálatot édes és sós süteményekkel, szendvicsekkel. Egy-egy látogató fél óráig élvezte a nagyszerű vendéglátást. A teafőzés a fiatal lányok feladata volt, nekik segédkezhettek az udvarolni vágyó fiatalemberek. (A teafőzés tudományának tökéletes elsajátítására minden eladósorba kerülő lány figyelmét felhívták.)

A teázás szerepet kapott a házi bálok alkalmával is, a táncterem sarkaiban kis asztalokat helyeztek el, rajta a frissítő italokkal, de a tea része lett a reggelinek és a vacsorának is.

A 19. század második felétől kedvelt találkozóhellyé váltak a cukrászdák is, ahol előbb-utóbb teát is felszolgáltak, az egyik legfinomabb teakeveréket Gerbeaud Emil kísérletezte ki tízféle teából.

Híresen finom teát főztek az Augusztban, a Hauerben, a Lukácsban és a szegedi Virág cukrászdában. A század végén már a kávéházak választékában is szerepelt a tea, és a századfordulóra a tea mindennapi itallá vált. Erről árulkodik az alábbi adat is: 1880-ban hazánkba 190q, 1907-ben 5134q tea érkezett, a növekedés csaknem harmincszoros! A hazai piacot a kínai tea uralta, indiai teából kisebb volt a választék, az áru legnagyobb része Bécsen át jutott Magyarországra. 1900-tól, a Transz-szibériai vasútvonal beindításával egyre nagyobb mennyiségben érkezett hazánkba orosz karavántea, amelynek ára a szállítás gyorsulásával folyamatosan csökkent. A hazai teakereskedők egymás után védjegyeztették áruikat, amelyre a választék bővülése miatt is szükség volt. A védjegyek általában az áru eredetére utaltak, megkönnyítették a vevők tájékozódását, és hatékony reklámeszközzé váltak. A századfordulón több mint kétszáz teavédjegyet jegyeztek be, a legismertebb cégek: Dietrich és Gottschlieg, Hoffmann József, Popov Testvérek, Indra Teabehozatali Társaság. A budapesti fióküzletek megnyitása után a postán keresztül vidékre is elkezdtek teát értékesíteni, ellátva így az egész országot. A teákat jól záródó fém tartályokban tárolták és értékesítették, a kiskereskedők boltjaiban szintén fémtartályokban tartották, a vevőkhöz pedig papírzacskóban jutott el. A tea a század elején olyan nagy mennyiségben érkezett hazánkba, hogy reklámozásra szorult (eddig kuriózumként azonnal kelendő volt): naptárokon, plakátokon, prospektusokon hirdették áruikat a kereskedők. Az 1900-as évek elejére a tea a kispolgárság italává vált, az 1930-as években már a munkásosztály mindennapos italaként szerepelt, de feljegyzések tanúskodnak a szegényházakban kiosztott teákról is.

Ezekben az években a teafogyasztás szertartása is változni kezdett, az embereknek kevesebb idejük maradt, a lassú, kényelmes összejövetelek kezdtek megszűnni, az akkori őrült tempó következtében a teafogyasztás a mai szokásokra kezdett hasonlítani, és megjelentek a modern, fém teáskészletek, az egyszerűsödött formák, amelyek a praktikumot szolgálták elsősorban. A tömegtermelés megjelenésével egy időben született meg az első villany teafőző is, s ez már korunk teázását jelentette. Aki manapság egy ráérős, századfordulós, beszélgetős teázásra vágyik, látogassa meg a BIG BEN Teaházat, ahol - igaz, hogy a modern technika eszközeivel – elővarázsoljuk a manapság oly ritka élményt.